Traumák

Kicsit csapongani fogok itt is, akárcsak a való életben. Sajnálom.

Innen jön a neheze, innen jön az igazi munka. Eltelt úgy kb. 3-4 hónap a Völgy óta (és egyszerűen nemtudom máshogy megfogalmazni azt biztos nem fogom leírni, hogy megvilágosodás - csupán az volt az pont, amikor ráébredtem hogy az addigi életem abban a formában nem fenntartható, ekkor kezdtem el rendszeresen meditálni, japázni, rengeteget olvasok, bhakták közé járok, foglalkoztatnak a spirituális dolgok. Szóval óriási boldogságban telt ez az elmúlt pár hét, kinyílt a világ, új barátokat szereztem, nem dohányzom, nem fogyasztok alkoholt, figyelek magamra, és a többi, de az elmúlt másfél-két hétben jöttem rá, hogy a melót, a belső melót, a régi elszenvedett traumák feldolgozását nem úszom meg, ez alól nincs kibúvó. Attól, mert jelenleg jól érzem magam és többnyire jól alakul a sorom, attól még azok a sérelmek, fájdalmak, téves beidegződések és lelki rétegek ott vannak, amiket nagyon gyorsan fel kéne oldalni, mielőtt tudattalanul rombolom le az életemet, annak különböző területein.

Ha Istenre bízom magam, az tök jó, egy ideig, de mint mondtam, a meló rám vár, nem söpörhetem a szőnyeg alá, még ha ezért most szenvednem is kell egy picit, hiszen mikor olyan traumákat társz fel, amiket amúgy jó ideje lenyomtál magadban egészen mélyre, akkor az egy picit megborít minden szempontból.

Az idő, amit adtam magamnak a legutóbbi úgynevezett kapcsolatom óta úgy tűnik nem volt elég - ugyan kilábaltam a társfüggőségből, sőt, ez a több mint fél év egyedül és a befelé figyelés olyan dolgokra ébresztett rá az elmúlt 2-3 évemmel kapcsolatban, amiket esetleg más emberek oldalán nem vettem észre, hogy átlendültem a másik oldalra.

Képtelen vagyok megnyílni. Képtelen vagyon elengedni magam. Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy nekem is kölcsönösen figyelnem kéne valakire, beengednem az életembe, megosztani vele a hibáimat, valakinek fogni a kezét, az elköteleződés és mások közelsége egyszerűen annyira megrémiszt hogy más sem lebeg a szemem előtt, mint annak az esélye, hogy valaki megint ellenem fordul, valaki kivetkőzik magából, bánt, átver, megaláz, leépít fizikailag és mentálisan is.

Az életem minden más területe fasza, tök jó, csak annyira rettegek az emberektől hogy már az, hogy ha valaki fel szeretne jönni csupán használni a mosdómat, már attól lepörög a fejemben egy-két forgatókönyv, és elkezdek pánikolni. Hogy valaki átlépi a küszöbömet, és jelképesen mást is. Még akkor is, ha az illető valószínűleg a világ legkedvesebb, legjószívűbb, legkorrektebb, legaranyosabb, legtörődőbb fiúja, és baromira nem érti, miért vagyok ilyen. Ilyen elbaszott traumatizált.

Ami pedig még egyáltalán nem vonz, az a testi érintkezés. Ami az ölelésen meg a csókon túl van mondjuk. Nem érdekel, nem igénylem, nem hoz lázba, nem hiányzik, eszembe sem jut, nincs jelen az életemben úgy egyáltalán. Nyilván ez olyan mint a spenót meg a tökfőzelék - ha sokat erőltetik, később megutálod.

Hát ezt teszi az emberrel a múltbéli abúzus. Most ezeket fogok dolgozni, ezekel kell megoldanom.